In memoriam Palotás Zoltán

10 éve.

Szerda volt.

Tőled szokatlan módon előbb indultál haza az iskolából.

Megérezted, mert megtorpantál.

• Biztos, hogy nem baj, hogy megyek?

Megnyugtattalak, hogy nem.

• De tényleg nem bánod, hogy egyedül hagylak?

Mire én:

• Egy óra van már csak hátra a mai napból, nem lesz semmi gond. Ha meg helyzet lesz, megoldom. Ha nem tudom megoldani, holnap úgyis jössz.

Mosolyogva köszöntél el.

Utoljára. Este csörgött a telefon.

Másnap reggel nem jöttél be. És azóta se. Pedig vártunk. Minden nap. A helyed sokáig érintetlenül várt, hátha…

Aztán felfogtuk, hogy tényleg megtörtént. Tényleg nem jössz többet.

Mégsem hagytál magunkra minket. Mindig itt voltál, amikor segítség kellett. Eleinte gyakran, aztán egyre ritkábban. Mintha fokozatosan engedted volna el a kezünket, látva, hogy jó alapokat hagytál.

Ennyi idő után sem hagyjuk az emlékedet halványulni.

Reméljük, hogy időközben megtaláltad az álomházadat a tengerparton és olykor, ha hiányzik a gyerekzsivalj, egy felhő szélén ülve elégedetten mosolyogsz le ránk.